Vannak napjaink gondolkodó között olyan emberek, akik a kapitalizmusra alapvető gazdasági válságot kiváltó okként tekintenek. Nem értek egyet. Az amit meghatározott a kapitalizmus illetve a polgárosodás, az sokkal inkább összhangba van a világ energiaforrásával és jelenlegi környezetével, mint bármilyen más struktúra. Ezalatt azt értem, hogy a teljesítést, a szolgálatot valahogy értékelni kell és akár így akár úgy, aki többet tesz le az asztalra, az megérdemli a többet.
A probléma tehát nem a kapitalizmussal van, hanem a kapitalizmus működik hibásan. Egyszerűen meg kell javítani. Hogy miért működik hibásan? Egyrészt nem várt gazdasági fordulatokat hoz a hitel rendszer, melynek megléte nélkül, talán már az első gazdasági válságba is belefulladtunk volna. De nyilván valóan, amikor kitalálták ezt a gazdasági struktúrát, akkor még nem gondoltak arra, hogy ezt a gazdaságban jártas szakemberek képesek kipörgetni, átfordítani az egész megoldást a ló túloldalára. Természetesen a manapság már divatosan emlegetett bankok voltak - talán - a főszereplői ennek a kipörgetésnek. Gondoljunk csal a Lehman brothers-re, vagy a többi gyanús ügyleteket végző és a bajban összezáró többi bankra.
Emberközelibb megvilágításban az a legnagyobb hiba, hogy a hitel szolgáltatás nem szakszerűen következik be. A bankok egyszerűen szándékosan, vagy saját ostobaságuknak köszönhetően, rosszul állapítják meg az ügyfelek törlesztő kézségét, azt a képességet, amely lehető teszi, hogy egy ügyfél valaha is vissza fogja fizetni a felvett hitelt. Ugyan ez megfigyelhető globálisan is, a megoldás pedig viszonylag egyszerű. Csökkenteni kell a hitel nyújtást. Nem is a csökkentésen van a hangsúly, hanem azon, hogy azoknak az ügyfeleknek, akiknek a visszafizetési kudarc kockázata meghaladja a 10-20%-ot, azok ne kapjanak hitelt. A rendszer tökéletesítésének érdekében, pedig ezt a százalékot folyamatosan lehetne csökkenteni, illetve akár növelni is, abban az esetben, ha a társadalom megérik a felelős hitelfelvételre.
Másik dolog, ami nagyban meghatározza a gazdaságot, az a pénz, vagyis az érték meghatározása és megbecsülése. Mi a fontos az embereknek, nekem, neked. És itt van az, amin elsősorban a társadalomnak kell változtatnia.
Vegyük csak példának orvosain, ápolóink, pedagógusaink és még ki tudja hány fontos szektorban szereplő kiemelten fontos munkát végző szakember fizetését, a társadalom által deklarált értékét. Talán ezekben a szektorokban azért nem lehet akkora jövedelmet elérni, mint az erősebb gazdasági országokban, mivel a döntéshozók úgy állapítják meg, hogy ezek a szektorok a legkevésbé hasznosak a gazdaság számára. De valóban így van? Nem lenne fontos számunkra, gyermekeink, szüleink, ismerőseink egészsége? Ha máskor annyira nem is, ha személyesen szorulunk segítségükre, akkor nagyon. Valószínűleg ez a kettősség hozza létre a hálapénz rendszerét. Mi lenne, ha kicsit előrelátóbbak lennénk, nem adnánk hálapénzt, de mindig kiemelt jelentőségű lenne ezeknek az embereknek a tisztességes fizetése. Biztos vagyok benne, hogy most nem az. Ha visszaemlékszek akármelyik választási kampányra, egyik esetében sem volt kiemelt pont, hogy olyan változtatásokat eszközölnének az egészségügyben, mely előnybe hozná az orvosokat. Láttunk bár hasonló szalagcímen valamit, de arra inkább most nem térnék ki, hogy az miért volt katasztrofális. Annyiba maradjunk, ha próbálkoztak is, meg sem közelítette azt a változást, aminek valójában régen meg kellett volna történnie, és ami szerintem meg is történne, ha minden orvos és ápolónő úgy állna fel az asztaltól, ahogyan ezt egy gazdasági üzletember tenné egy rossz ajánlat hallatán. Amiért ez még nem történt meg, az valószínűleg az orvosi erkölcsben és esküben leledzik, de jobb lenne ha ilyesmire nem lenne szükségük és inkább a társadalom tartaná nyomás alatt a mindenkori kormányt.
Vagy nézzük meg a pedagógusokat. Tisztában van a kedves olvasó, hogy mennyibe kerülne egy tisztességes oktatás gyermekének? Ezt talán még most megkapja ingyen, vagy viszonylag olcsón, de már lehet nem mindenki. És most nem arra gondolok, hogy valaki még a tankönyveket sem tudja megvenni. Hanem arra, hogy az elégedetlen pedagógus, minden lelkiismerete és odafigyelése ellenére nem biztos, hogy olyan minőségben és olyan odafigyeléssel fogja végezni a munkáját, mint ahogyan tenné ezt egy jól fizető rendszerben. Illetve a magára adó igényes tanárok pályát váltanak és a kevésbé tehetséges, vagy épp tehetségtelen, vagy éppen a szakmához egyáltalán nem értő pedagógusnak látszó valakik veszik át a helyüket, akik olyan szellemi és érzelmi károsodást okozhatnak gyermekének, mely későbbi egész életére kihat. Kiemelném az általános iskolákat, hiszen itt van a legtöbb átcsúszás képzettségek között, de a diák éveimből szerzett tapasztalataim után elmondhatom, hogy valószínűleg nem egy olyan középiskola és gimnázium van, ahol szintén katasztrofális a helyzet.
Tehát amikor valami drága technológiai eszközt vásárolunk boldogságunk, kényelmünk, szórakozásunk kielégítésének céljából, akkor érdemes legalább egy kicsit elmerengeni azon, hogy ott abban a helyzetben, valóban erre van szükségünk? Persze ezt nem kell túl szigorúan venni. Mindennek megvan a helye, ahogyan a pihenésnek is. De a prioritást, a fontossági sorrendet érdemes mindig szem előtt tartani, és minden energiánkat elsősorban arra és azokra fordítani, akik valóban fontosak számunkra. Nem csak a szűk környezetünkben. Ha mint egy ország, egy hatalmas szervezet is együtt kívánunk működni, akkor ilyen módon kicsit tágabb környezetben is érdemes mérlegelni a dolgokat mind a jelenünk és jövőnk figyelemmel tartásával.
A lényeg tehát az, hogy összhangba kellene hozni a pénzt és a valódi értékeket. Ehhez pedig csak magunkba tudunk változtatni. Mert ameddig rosszul ítéljük meg az értékeket, addig sokkal inkább a gazdaságot fogjuk kiszolgálni és nem az embereket, nem egymást, holott pont ez utóbbi lenne az ideális a cél.
